Régi vágyam volt, hogy én is belekóstolhassak az elektromos autózásba. Ha jobban visszagondolok, 2019-ben kezdtem el nézegetni Horváth András videóit a BMW i3-ról és már akkor nagyon tetszett ez a modern, régi-új hajtásmód. Persze abban az időben mindez elérhetetlen volt a hozzám hasonló átlagemberek számára, így maradt a vágyakozás.
Teltek-múltak az évek, 2021-ben beköszöntött nálam is a hibrid-korszak egy Toyota Prius II-vel és elhatároztam, hogy innen már nincs visszaút: a következő autóm elektromos lesz. Tavaly, azaz 2023. tavaszán aztán a Facebook Marketplace-en mosolygott rám a (bal)szerencse s egyben életem első villanyautója, egy 2011-es Mitsubishi i-MiEV képében. Nosza, a féltve őrzött befektetéseimet pénzzé téve, a szakadó esőben utaztam Körmendre, hogy az üzletet nyélbe üssem...bár ne tettem volna! Az együtt töltött közel hat hónap során azért keletkeztek szép emlékek is (hozzáteszem, hogy ezek többnyire a szüleimhez illetve az ő társaságukhoz köthető), mégis nagy kő esett le a szívemről, amikor sikerült jókora ráfizetéssel egy nagyobb akkukapacitású, szebb állapotú Nissan Leafre cserélnem a kicsikét. És akkor ezzel meg is érkeztünk a jelenbe.
Talán nem a legjobb időjárási körülmények között és nem a legjobb helyszínen kezdtük el közös életünket az új jövevénnyel, de az eddigi tapasztalataim siralmasak. Az autó egy 2013-as forgalomba helyezésű (tehát még a régi generációs), 24 kWh-s Leaf, 9 pálcás akkumulátorral. Akiknek ez utóbbi nem sokat mondana, azoknak gyorsan összefoglalom: a műszerfalon, a nagy kijelzőn található egy, az akku állapotát jelző, 12 szegmensből álló oszlop. Az akkumulátor élete során, ahogy minél jobban és jobban degradálódik, annál több és több egységet veszít az eredeti tizenkettőből. Az én esetemben még kilenc "pálcika" világít, ami az eredeti kapacitás kb. 75 %-át jelenti. Téli hidegben (már amennyiben a mostani teleket mindez jellemzi), száraz úton, fűtés nélkül, maximum 70 km/h sebességgel haladva, a betárolt energiamennyiség épp elegendő egy Szombathely-Répcelak-Szombathely "kanyarra", ami számszerűsítve 76 km-t jelent. Természetesen ez nem úgy értendő, hogy az utolsó kilométereket már "teknős üzemmódban" (vészüzem), -ne adj' Isten- lendületből teszi meg az ember. A fennmaradó kb. 20 % töltöttség az, ami hibás- vagy nem működő töltőoszlop esetén is biztosítja a következő lehetőségig önerőből való továbbjutást.
Ha már töltőoszlop: szerény véleményem szerint messze van még a Kánaán ezen a téren. Jelen sorok írásakor Répcelakon nincs nyilvános töltési lehetőség, a legközelebbi (maszek) AC töltő a 11 km-re lévő Jákfán, DC töltő a kb. 20 km-re fekvő Sárváron található. Ez utóbbi ráadásul elég érdekes, mondhatni szerencsétlen helyen került felállításra: egy szálloda saját parkolójában- garantálható tehát, hogy odaérkezésünkkor nincs szabad kapacitás és vagy várnunk kell, vagy egy közeli "lassú" töltővel enyhítenünk energiaéhségünket.
Fentiek okán tegnap kissé gondolkodóba estem: jó ez nekem így? Otthon nem tudok tölteni, Répcelakon nincs nyilvános oszlop, a munkahelyemen sincs erre lehetőség és ezért Szombathelyen is csak a piaci töltőket tudom igénybe venni. (ez utóbbi azért kellemetlen, mert megérkezem szolgálatba kb. 20 %-al a "tankban", elmegyek mondjuk Hegyeshalomba és 12 órával később, mikor mennék haza, akkor kezdhetem meg a kocsi töltését- feltöltött járművel nem illik foglalni az oszlopot) Megéri ez a sok kellemetlenség, hogy aztán fűtés nélkül, bepárásodva, 70-nel hazadöcöghessek? Nyilvánvaló, hogy elektromos autót tartani csak annak éri meg, aki otthon/munkahelyen tud tölteni és a felhasználási szokásaihoz megfelelő méretű hatótávval rendelkező kocsit tud magának vásárolni. Én techmániásként, járműbuziként léptem be ebbe a világba, hogy megismerhessem a közlekedés ezen formáját, de talán ideje feladni ezt a vállalkozást és amíg nem tartozom az előbbi csoportba, addig visszatérni az időről időre benzinkútra járók táborába.